Ennek a posztnak a szomorú apropóját egy augusztus utolsó napjaiban történt összetűzés adta a koszovói Mušutištében. Kb. 150 szerb zarándok érkezett (volna) a faluba, hogy megünnepelje Nagyboldogasszony napját az egykori pravoszláv templom helyén, amit 1999-ben az ottani albánok a földig romboltak. A zarándokok többsége még a háború előtt ott lakott Mušutištében, később mindannyian menekülni kényszerültek.

A mušutištei Szűz Mária-templom 1315-ben épült. A templom bejárata felett lévő felirat egyike volt a legrégebbi szerb írásos emlékeknek. A freskói 1316 és 1320 között készültek, a két fő ikon (Szűz Mária és Krisztus) 1603-ban.

A mušutištei templom, amikor még állt

(kép forrása: Wikipedia)

...és ami maradt belőle

(képek forrása: kosovo.net)

Pár nappal ezelőtt szivárogtatta ki a horvát Jutarnji list napilap Zoran Milanović egykori miniszterelnök egy zárt körű ülésen elhangzott beszédét, melyben Szerbiát nemes egyszerűséggel "egy rakás szerencsétlenség"-nek titulálja ("Srbija je šaka jada"), Bosznia-Hercegovináról meg kijelentette, hogy "az nem is igazi állam [...] nem lehet senkivel tárgyalni, ott nincs is rend", Belgrád pedig egy "čaršija". 

Zoran Milanović

(kép forrása: BIRN/Facebook)

Čaršijának nevezték egykor az Ottomán Birodalom területén lévő városokat, városrészeket, ahol elsősorban kereskedelem folyt. Mai értelemben "bazár"-nak lehetne fordítani. Látszólag nincs jelentősége, azzal együtt sem, hogy a horvát exminiszterelnök nyilvánvalóan pejoratív értelemben használta. Ugyanakkor egyúttal gúnyosan utalt Szerbia történelmére, a török birodalomban eltöltött több száz évre, ami a szerbeknek a mai napig fájó pontja.

A Koszovó és Montenegró közötti államhatár és a körülötte zajló viták és ellentmondások már évek óta témát szolgáltatnak elsősorban a koszovói politikusoknak és közvéleménynek. Az egész nagyjából 2011. óta húzódik, a két ország akkor kezdett tárgyalásokba, hogy kijelöljék az államhatárt. 

Az alábbi graffittit Koszovó egyik szerbek lakta városában, Kosovska Mitrovicában készítette egy Boki 028 nevű művész. Az alkotás az olimpiai bajnok szerb vízilabdacsapat 10-es számú játékosát, Filip Filipovićot ábrázolja, mellette a bajnokcsapat névsora.

A kész mű

A sevdalinkáról röviden

A sevdalinkáról nem lehet röviden írni. Az ember vagy elkezdi most és holnapután ilyenkor még mindig mondja, vagy inkább nem mond semmit. Magát a sevdalinka szó jelentését is csak nagyjából lehet körülírni. A szótő, a "sevdah" arra az érzésre utal, amikor az ember csendes fájdalommal vágyódik a szerelme után. A sevdalinka pedig az, amikor ezt az érzést dalban, zenében adják elő.

Irtózatos nagy közhely, hogy ez nemcsak egy zenei stílus, hanem egy életérzés, életforma is, de nagyon nagyjából és nagyon lesarkítva tényleg ez az igazság. Szokták néha "balkáni blues"-nak is nevezni, egyesek szerint a portugál fado és a zsidó klezmer szerelemgyereke egy jókora adag balkáni szenvedéllyel nyakon öntve. Mindegyikben van igazság. A szomorkás, melankolikus hangulatú, legfeljebb középtempójú, de inkább ballada-szerű dalok valóban a fado-ra emlékeztetnek, ráadásul az éneket itt is hagyományosan egyetlen hangszer (eredetileg tambura, olykor tangóharmonika) kíséri. A sevdalinka gyökerei ténylegesen a szefárd zsidó zenében (is) találhatóak. A Balkánra a törökök hozták el az Oszmán Birodalom idején, és a keleties szefárd-török elemek keveredtek a helyi népzenével. A dalok túlnyomó része több száz éves. A szöveg és a dallam szájhagyomány útján terjedt, elsősorban Bosznia-Hercegovinában. Itt a legnépszerűbb a sevdah (innen jön az előadók túlnyomó többsége is), de a volt Jugoszlávia más országaiban is komoly rajongótábora van, a fiatalabb nemzedék pedig rendszeresen fellép Európa különböző zenei eseményein, fesztiváljain.

Augusztus első napjaiban nagyon súlyos eső zúdult Macedónia északi részére. Egyetlen éjszaka alatt négyzetméterenként 93 liter csapadék esett Szkopjére és környékére, elsősorban Smilkovci, Stajkovci és Singelic falvakra. A Tetovo környéki hegyekben több helyen volt földcsuszamlás, ami aztán sárlavinával borította az ottani településeket. Máshol az utcákon helyenként másfél méteres áradat hömpölygött végig, a víz kocsikat ragadt el, befolyt az otthonokba, legkevesebb 21 halálos áldozatot követelt.

Az Al-Jazeera televízió angol nyelvű riportja

Joe Biden, az Egyesült Államok (még) alelnöke a mandátuma lejárta előtt utoljára felkereste a balkáni országokat, többek között Szerbiába is ellátogatott. Az ilyenkor szokásos, a médiának tartogatott közhelyek elpuffogtatása után

mint pl. "a kétoldalú kapcsolatok fontossága", vagy "Szerbia pozíciója kulcsfontosságú a térség stabilitása szempontjából", netán "az együttműködés megerősítése" már annyira kiszámítható és unalmas, hogy eskü, maga Biden sem veszi őket komolyan

az amerikai alelnök vett egy nagy levegőt és így szólt: "Szeretném részvétemet kifejezni a délszláv háborúk, valamint az 1999-es NATO-bombázásokban elhunytak családjainak." Ezt. Így.

Tahir Veliu egy albán történész és politikus, a szélsőjobboldali LSHB párt (Egyesült Albániáért Mozgalom) vezetője. Tiranában él, nemrég jelent meg könyve a pán-albán mozgalomról és fejébe vette, hogy ő ezt promotálni fogja a Balkán többi országában, elsősorban ott, ahol jelentős albán kisebbség él (Koszovó, Montenegró, Macedónia, Görögország, Szerbia). A könyvében, illetve a könyv promotálásához szervezett eseményeken nyíltan hirdeti az albánok lakta területek fizikai egyesítését egyetlen Nagy-Albániává. A helyzet viszont az, hogy ez az elképzelése Albánián, meg még talán Koszovó albánok lakta területein kívül finoman fogalmazva sem aratott tetszést, annyira nem, hogy Görögországban és Szerbiában Veliut persona non grata-nak nyilvánították és azóta be nem teheti a lábát az emliített két országba. A politikus most Montenegro déli, albánok lakta területein próbálkozik a könyvbemutató turnéval. A BIRN internetes portál rákérdezett a montenegrói rendőrségnél, hogy beengedik-e az ország területére Veliut, de nem kaptak választ.

Tahir Veliu

(kép forrása: BIRN)